Amit a legjobban gyűlölök az emberekben a múlandóságuk és az ezzel szemben tanúsított óriási gőgjük. Mind azt hiszi nélküle rommá dőlne a világ. Pedig az életük vagy haláluk nincs hatással magára a létezésre. Megannyi ember meghalt már a világban s mégsem szakadt ránk az ég. Én már csak tudom...
Az esőcseppek hangosan kopogtak amit a betonhoz értek. Lassacskán váltak egyé, egy hatalmas egésszé s sorra feltűntek kisebb-nagyobb pocsolyák. A rongyokból és egy vacak sátor darabjaiból eszkábált "házban" volt Ő. Falfehér arccal, mozdulatlanul. Egy lépést tettem felé, hogy jobban lássam élettelen porhüvelyét. Arca más kort mutatott, mint amennyit valójában megélt. Alig lehetett huszonnyolc. Rohadt drogos. Mindig is utáltam. Az első pillanattól kezdve. A feje látványa is felbosszantott. Nem egy alkalommal képzeltem el, hogy jó nagyokat rúgok abba az öntelt pofájába. Úgy tűnik rám is rám ragadt a '90-es évek agressziója. Mégis ott voltam mindig mellette. Az első sírástól, az első elszívott crack-en át egészen addig, hogy itt fekszik nincstelen senkiként az esőben. Nem saját akaratomból tettem ugyan de mégis zseniálisan hangzik, nem? A kedves és jó szándékú úriember kiáll a drogfüggő siheder mellett. Kasszasiker lenne.
Kelletlenül felnevettem mire a törött órára pillantottam az egyik kuka mellett. Az amióta csak itt van fél tízet mutatott. Nem, mintha olyan fontos lenne számomra az idő viszont néha én is lehetek kíváncsi, nemde bár?
Csak pár perc. Éreztem magamon a feszültséget. Ilyenkor mindig frusztrált leszek. Az a kellemetlen érzés, mintha az egész lényem menten lebénulna. Még egy utolsó pillantás Rá s a következőben eltűnök. Kezdődik elölről.
A halált születés követi. Születés, élet, halál. Születés, élet, halál. Megszakíthatatlanul ismétlődnek ezek meg sem várva a percet, hogy az egyik véget érjen már is a másik lesz az úr. Oh, hányszor végignéztem már ezt?
A kórházak mindenhol ugyan olyanok. Fehér fal, fehér ágy és sápadt betegek. A szülészetek pedig az összesnél fehérebbek. A fehér köpenyes, okos arcú orvosok olybá tűnnek manapság maguk sem tudják hol turkálnak és mit igazgatnak meg. Csak hajtogatják ugyan azt. "Lélegezzen mélyeket! Remekül, csinálja! Csak így tovább! Most nyomjon!"
Az emberi élet keletkezésének csodája. No, hát ez is egy olyan dolog amit bármennyiszer láthatok, minden alkalommal rosszul leszek tőle. Egyáltalán lehetséges-e ilyesmi? Az anyatermészetnek semmi gusztusa sincsen?
Inkább az ablakhoz sétáltam. Fehér függönyök a változatosság kedvéért. A Föld ezen részén szép időnk volt. Kissé borúsnak látszott az ég de csak a tipikus fenyegetőzése. "Vigyázzatok mert bármelyik percben zuhoghat" De ilyenkor csak szórakozik az emberekkel. Az igazán nagy viharok előtt sose szól.
Türelmetlenül kezdtem fel alá járkálni a teremben. Hihetetlen! Ezek sose végeznek? Mi tart már eddig? Nincs is unalmasabb a várakozásnál. Az én életem - már ha nevezhetjük így, persze - csupa várakozás. Tehát merő unalom. Üdv, a rideg valóságban!
Vissza léptem az asszonyhoz és a kétségkívül "tehetséges" orvoshoz, hogy saját szemeimmel vegyem szemügyre mi történik. Csak be segítenem ne kelljen... Akkor aztán én is mondhatnám az, hogy lélegezzen mélyeket. A doki a kezében tartott valami rózsaszínt, ami egy emberre hasonlított.
Ekkor a baba felsírt...
Az esőcseppek hangosan kopogtak amit a betonhoz értek. Lassacskán váltak egyé, egy hatalmas egésszé s sorra feltűntek kisebb-nagyobb pocsolyák. A rongyokból és egy vacak sátor darabjaiból eszkábált "házban" volt Ő. Falfehér arccal, mozdulatlanul. Egy lépést tettem felé, hogy jobban lássam élettelen porhüvelyét. Arca más kort mutatott, mint amennyit valójában megélt. Alig lehetett huszonnyolc. Rohadt drogos. Mindig is utáltam. Az első pillanattól kezdve. A feje látványa is felbosszantott. Nem egy alkalommal képzeltem el, hogy jó nagyokat rúgok abba az öntelt pofájába. Úgy tűnik rám is rám ragadt a '90-es évek agressziója. Mégis ott voltam mindig mellette. Az első sírástól, az első elszívott crack-en át egészen addig, hogy itt fekszik nincstelen senkiként az esőben. Nem saját akaratomból tettem ugyan de mégis zseniálisan hangzik, nem? A kedves és jó szándékú úriember kiáll a drogfüggő siheder mellett. Kasszasiker lenne.
Kelletlenül felnevettem mire a törött órára pillantottam az egyik kuka mellett. Az amióta csak itt van fél tízet mutatott. Nem, mintha olyan fontos lenne számomra az idő viszont néha én is lehetek kíváncsi, nemde bár?
Csak pár perc. Éreztem magamon a feszültséget. Ilyenkor mindig frusztrált leszek. Az a kellemetlen érzés, mintha az egész lényem menten lebénulna. Még egy utolsó pillantás Rá s a következőben eltűnök. Kezdődik elölről.
A halált születés követi. Születés, élet, halál. Születés, élet, halál. Megszakíthatatlanul ismétlődnek ezek meg sem várva a percet, hogy az egyik véget érjen már is a másik lesz az úr. Oh, hányszor végignéztem már ezt?
A kórházak mindenhol ugyan olyanok. Fehér fal, fehér ágy és sápadt betegek. A szülészetek pedig az összesnél fehérebbek. A fehér köpenyes, okos arcú orvosok olybá tűnnek manapság maguk sem tudják hol turkálnak és mit igazgatnak meg. Csak hajtogatják ugyan azt. "Lélegezzen mélyeket! Remekül, csinálja! Csak így tovább! Most nyomjon!"
Az emberi élet keletkezésének csodája. No, hát ez is egy olyan dolog amit bármennyiszer láthatok, minden alkalommal rosszul leszek tőle. Egyáltalán lehetséges-e ilyesmi? Az anyatermészetnek semmi gusztusa sincsen?
Inkább az ablakhoz sétáltam. Fehér függönyök a változatosság kedvéért. A Föld ezen részén szép időnk volt. Kissé borúsnak látszott az ég de csak a tipikus fenyegetőzése. "Vigyázzatok mert bármelyik percben zuhoghat" De ilyenkor csak szórakozik az emberekkel. Az igazán nagy viharok előtt sose szól.
Türelmetlenül kezdtem fel alá járkálni a teremben. Hihetetlen! Ezek sose végeznek? Mi tart már eddig? Nincs is unalmasabb a várakozásnál. Az én életem - már ha nevezhetjük így, persze - csupa várakozás. Tehát merő unalom. Üdv, a rideg valóságban!
Vissza léptem az asszonyhoz és a kétségkívül "tehetséges" orvoshoz, hogy saját szemeimmel vegyem szemügyre mi történik. Csak be segítenem ne kelljen... Akkor aztán én is mondhatnám az, hogy lélegezzen mélyeket. A doki a kezében tartott valami rózsaszínt, ami egy emberre hasonlított.
Ekkor a baba felsírt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése