#01: A különc

Hétköznap kora  reggeleken még a napsugarak is túl bágyadtak ahhoz, hogy olyan erővel világítsanak ahogyan rendeltetés szerint kellene.  A telefon megállás nélkül visította azt a zenét amit ébresztőnek állított. Ő maga még a takaróba gabalyodva feküdt, félig ébren, félig pedig még álmodva. Nyöszörgött egy sort, s kivetette az egyik lábát a földre. Meztelen talpa nagyot csattant ahogy ahogy a hideg padlóhoz ér, olybá tűnt, mintha egy pillanatra összerezzent volna a nem várt találkozástól. Okosabb módon másik lába már a szőnyeget érte. Lehullott róla a vékonyka takaró és előmászott a lány. Világosbarna haja a derekán is túl nőtt, kék szemeit éppen csak akkorka résre nyitotta, hogy megtalálja a telefont. Egy suhintás az ujjával a képernyőn és a ricsaj abba marad.

   - Jó reggelt - vigyorogtam rá. Halkan még nyöszörög valamit. - Ezt úgy veszem, hogy Jó reggelt önnek is, nagyságos uram! Öröm a maga társaságában kezdeni a napot! - mondtam elvékonyítva a hangom.

   - Jó reggelt, Al -ásított egyet, azzal kicammogott a szobából.

 Amíg ő mosta a fogát, én szemügyre vettem az asztalát. Lány létére nagyobb kupit képes összehozni, mint egy fiú csapat. A filozófia könyvek alatt egy rohadó almacsutka hömpölygött. Legalább egészségesen táplálkozik. 

 Úgy döntöttem inkább békén hagyom a cuccait amúgy is rühelli ha valaki rendezkedik az asztalán. Még ha az ő maga is. Felfigyeltem egy papírkötegre a földön, nem messze egy pár koszos zoknitól. Kikandikált belőle valami dicséret amit még tavaly év végén kapott a jó tanulmányi eredményéért.

 A szekrényhez fordultam ahol a fényképeit tartja. A nagyszülők fekete fehér esküvői képe mellett ott van az osztályképe. Vidáman mosolyog rajta, mint valami bohóc akárcsak a többi gyerek körülötte.

 Lynell Scott, egy tizenhat éves angol lány. Az országa remek oktatási rendszerének hála idén végzős a középiskolában. Külsőre teljesen átlagos. Talán a magasságra kicsit alacsony és a haja pedig hosszabb, mint amit mások normálisnak tartanak. Viszont ettől eltekintve semmiben sem tűnik ki. Nem ronda, ám szépnek sem mondanám. Az a fajta akit egy tömegben észre sem veszel. Ellenben a személyisége más tészta. Az egy olyan dolog amit feleslegesen ecsetelnék itt órákon át akkor sem lenne teljesen tiszta a kép, ráadásul még hülyén is hangzana. Elég annyit tudni, hogy a legtöbben csak Különcnek nevezik.

 Kinyílt az ajtó, és egy fokkal éberebb Lynell lépett be rajta. Hasonló sebességgel, mint amivel az ágyából kimászott a szekrénye felé indul. Jómagam kiléptem az ajtón, és hagytam öltözni. A kiléptem kissé túlzás. Inkább úgy fogalmaznék, hogy átlebegtem rajta.

 Sok dolgot nem árultam még el magamról, és őszintén megmondva egy jó ideig nem is tervezem. Elvégre akkor hol maradna a feszült izgalom, hogy vajon honnan is szalajtották a drága, kicsi Al-t? Egy szó, mint száz azt azért mégis muszáj tisztáznom, hogy halott volnék. Rendeben, be ismerem világméretű baromságnak hangzik, de mit tehet ellene az ember? Mentségemre szóljon, nem nagyon! Csak egy kicsit, éppen annyira, hogy majd ezer évet tengődjek a nagy büdös éterben halálra unva magam, ami így elég ironikusan hangzik, ha belegondolok. Mivel már amennyire sikerült kiismernem a huszonegyedik század embereit hozzá kell fűznöm egy-két apróságot a személyleírásomhoz. Nem, nem lát senki sem. Nem, senkit sem szállok meg. Nem, nem emlékszem hogy mi volt amikor éltem. Nem, nem adok autogramot. Nem, nem tudom mi van a halál után. Nem, nem ismerek egy mágikus teremtményt sem. Nem, még más szellemeket sem. Az elmúlt ezer évben nem beszéltem senkivel közvetlenül, tehát szingli vagyok. Most, hogy letisztáztam eme még számotokra ködös gondolatokat szeretnék pár információt bónuszba ajándékozni nektek nehogy azt higgyétek, valami vén perverz vagyok aki szánt szándékból követ egy gimnazista lányt.  Tehát tételezzük fel a következőket. Meghalsz. - Egyszer úgy is bekövetkezik szóval ne rinyálj nekem. - Mivel peched van nem kerülsz a mennybe, vagy születsz újra vagy mi az Isten haragja történik veled, hanem valami kegyetlen sorscsapás végett valami tök idegen emberhez leszel kötve, mint eb a póznához a kisbolt előtt. Tehát van az a nálad is láthatatlanabb póráz, kötél vagy lánc, hívd ahogy akarod, ami összvissz harminc méter szabadságot enged neked. Elképesztően mókás lehet, mi? Nahát, lényegében ez lenne a helyzet velem is.

 Unottan nézelődtem az ajtó előtt. Hirtelen végig baktatott előttem egy nagy fehér szőrpamacs. Felém emelte felemás szemét. Az egyik sárga, a másik zöld.

   - Frederick! - csapta ki az ajtót Lynell, át rajtam amitől szívem szerint megütném, és kapja a kezeibe a macskának nevezett lényt. A lány kezeiből is engem vizslat, azokkal az öntelt szemeivel. - Te heterokrómiás gyöngyszem! Imádlak!

   - Utállak - vágtam rá, s a perzsa csak sértődötten fordította el a fejét.

 A fő névadója II. Frigyes porosz király volt. Későbbiekben Lynell már felvette a listára Chopin-t, Schiller-t, Handel-t és egyéb híres Frederick nevű embereket. Úgy is mondhatnánk az a dög a megtestesült történelem.

 Föntebb azt említettem  senki nem lát engem. Ez így meg is állja a helyét. Ám az állatok -főleg ezek a rohadt macskák - valamiképp mégis érzékelnek engem. Azt, hogy miért és hogyan ne tőlem kérdezzétek hanem a nagyfőnöktől - és itt nem Mr. Thomas főbérlő úrra gondoltam.

   - Na, fene! - grimaszolt Lynell és már rohant is vissza a szobájába. - A nyakláncomat elfelejtettem!

 Lynell imádja az okkult dolgokat ezért mindig van rajta egy pentagramma melynek medálja a pólója alatt lapul. Ebből a furcsa szenvedélyéből kifolyólag kaptam a nevemet. Nem lát engem, azt sem tudja, hogy létezek. Mégis megrögzötten hisz abban, hogy van egy házi szelleme ami valami csűrt-csavart módon igaz is. Így történt, hogy kreatívan Al-nak nevezett el, ami igazából egy szóviccen alapszik. Egyik kedvenc férfi neve az Alfred. A sumér nyelvben - igen, van ilyen, felőlem az interneten is rákereshetsz - a lidércet Gelal-nak nevezik. Eleinte Gelalfred lettem volna, de azt még ő is belátta, hogy ez idiótán hangzik, tehát maradtam Al. Ezer év után kap az ember - jelen esetben szellem - egy nevet és még az is hülyén hangzik, ráadásul még egy szóvicc is egyben. Kezdnem úgy érezni lassan az egész lényem egy viccé fog válni.

 Lynell újfent elsietett előttem. Gyorsan a lépcső felé kanyarodott és már trappolt is lefelé. Unottan lebegtem utána. Amint a konyhába ért ledobta a válltáskáját az egyik székre s utána nekiállt  összeszedni az ételt amit az iskolába visz.  

   - Jó reggelt - jelent meg az ajtóban egy negyvenes éveiben járó hölgy, a kezében egy csésze gőzölgő kávéval. Az arcán halvány, észrevehetetlen ráncok. Szőke haja egy copfban volt összefogva. 

   - Jó reggelt, anya - felelt Lynell és az ebédes dobozát a táskájába gyömöszölte. - Hogy halad a regényed? - Elise kimerülten sóhajtott. 

   - Írom én szakadatlan, de  tegnap óta elhagytak a szavak. 

   - Ugyan - legyintett Lynell mosolyogva és a vállára kapta a táskát. - Hozzád mindig visszajönnek - azzal elsietett Elise mellett, ki az előszobába. 

   - Nem reggelizel? - szólt utána. 

   - Sosem szokott - mondtam miközben átlebegtem  az ajtófélfán követve a lányt. 

 Amit a legjobban utáltam az egész házban az az előszoba volt. Pontosabban csak az a hatalmas tükör ami ott volt. Akkora, hogy elbújni sem lehet előle. átmehetnék a falakon és úgy nem látnám de nekem elhihetitek, mivel nem szokásom a hazudozás, nem kellemes ha egy betonhalmaz fut végig az emberen. Így kénytelen vagyok nap, mint nap szembesül azzal  a dologgal amit majd ezer év alatt megtapasztalt gyötrelmei csúcsát képezi. Saját magammal. Azok a fránya tükrök nem többek üvegnél egy kevés ónnal bevonva. Mégis néha, alkalomadtán olyat is mutat amit nem lenne szabad. Engem. Nem lát más, se akkor, se máskor. Elég kín nekem látni magam. Tíz éve nézhettem utoljára tükörbe, azóta kerültem ahogy csak tudtam. Erre Elise és Jack kitalálták, hogy milyen szépen is mutatna egy hatalmas tükör az előszobába. Dühömben véletlen betörtem az egyik televíziózó készülék vékony képernyőjét. Ebben is van tanulság. Vagy magadat nézed, vagy másokat. A kettő együtt nem megy. 

 Próbáltam elsomfordálni úgy, hogy egy sanda pillantást se kelljen vetnem arra a borzalomra. Amikor már éppen azt hitem újabb reggel telhet el anélkül, hogy oda kellene néznem Lynell felkiáltott. Döbbent fordítottam oda a fejem, hogy szemügyre vegyem miért is kell neki vinnyognia, ráadásul ilyen magas hangon. 

   - Az anyja irgalmát! - visított. - Minek kellett iderakni ezt a dobozt? Az isten fáját! - Úgy szorította a lábát, mintha most tördelték volna el egyesével az összes ujját. - A kisujjam! Hogy a rosseb egye meg!  

   - Legalább káromkodni káromkodhatnál úgy, ahogyan a korosztályod teszi és nem úgy ahogy a nagyanyám szokott - grimaszoltam. - Pedig ő aztán régen élt. 

 Még mindig nyöszörögve felegyenesedett és halkan szitkozódva igazította meg az egyenruháját. Egy óvatlan pillantás a tükör felé. Egy pillanatig reménykedtem, hogy szerencsém lesz és most sem leszek ott. Ám olybá tűnt a szerencse elpártolt tőlem. Ott álltam Lynell mögött s egy pillanatra tényleg valósnak látszottam. Szőkés barna haj keretezte az arcom, a ruhám szakadtak és rongyosak. Mindenem tiszta vér és mocsok. A hasamon egy hosszú, ferde vágás. Mély, olyannyira, hogy ha jól megnézem észrevehetem a beleim, a gyomrom, s a fehér bordáim. Az egyik nadrágszáram hiányzik, alatta kivillan a megnyúzott vádlim. Az egyik barna szemgolyóm rendellenesen lifeg, ha valóságos lenne biztosan nem látnék vele.  Az arcomon vágások, ahogy a kezeimen is. Az alsó ajkam bal oldalon szétvágva, kifehérlenek a fogaim. 

 Gyorsan elkaptam a tekintetem. Még emlékszem arra amikor először találtam szembe magam magammal. Azt hitem ott helyben elájulok, vagy legalábbis elhányom magam a látványtól. Csak egy félpercnyi felesleges öklendezés után jutott eszembe, hogy egy halott egyikre sem képes. Fogalmam sem volt -,és még most sincs -, hogy mit csinálhattam életem utolsó óráiban, de annyi szent, hogy nem újság olvasás közben ért a halál. 

   - Elmentem! - kiáltott be Lynell s azzal már csukta is be az ajtót maga után. Utána mentem, még pont elcsípve ahogy Elise kellemes napot kíván neki. Lynell az ajtó előtt felszerelte magára a headset nevezetű miniatűr fülhallgatót és a telefonján elindított valami zenét. Minden nap elcsodálkozok a technika fejlődésén. 

 Ráérősen baktattunk az iskolába menet. Nincsen messze. Talán öt perc séta. Ám ebben a kisvárosban semmihez nem kell nagy távolságokat tenni. 

 Meg is érkezünk a szürke épülethez ahova egyenruhás diákok hadai vonulnak be, köztük Lynell, az oldalán velem. A bejáratban a zsebébe gyűrte a fülhallgatót. Egykedvűen baktatott fel a terembe. Az emelten, a biológia szertár és egy ritkán használ multimédiás terem között fekszik az osztálya. Bement az ajtón és remegő hangon köszönt a már bennlévőknek. Akiknek többsége csak biccentett felé mert nagyon lefoglalta őket valami. Lynell az egyik firkás padhoz sétált majd ledobva a táskáját leült a székére. Először végig pillantott az egyszemélyes padok tömegén majd az ablakon bámult kifelé, figyelve amit a kora ősz megöli a faleveleket, lassan, észrevétlenül. Minden ősszel eszembe jut, a haldokló levelek pompájának láttán milyen gyönyörű is lehet a halál, vagy épp milyen szörnyű. 

   - Adsz egy tollat? - jelent meg egy lány Lynell asztala mellett, a kezét felé nyújtva, mintha már lenne mit elvennie. 

   - Izé... Persze - suttogta Lynell a választ bizonytalanul azzal előkapott egy tollat a tolltartóból. - Tessék. 

   - Kösz - mondta böszmén azzal már tovább is állt. Lynell úgy kapkodta a levegőt, mintha éppen megúszta volna, hogy belefulladjon egy óceán végtelenjébe. Tudniillik Lynell-ről, hogy nagyon okos ám ezzel szemben antiszociális is. Összevissza két barátja van, ők is az osztályába járnák és soha nem tudott olyan őszintén beszélni velük ahogyan velem szokott, még ha a mi beszélgetéseink effektíve nem is valósak. 

 Tökéletes időzítéssel jelenik meg egy lány mellettem. Lynell-nél magasabb - bár őt nem nagy dolog lenőni - fekete hajú lány. Lynell súlyú, talán egy két kilóval nehezebb. Vigyorogva köszönt s ledobta a táskáját az egyik padhoz és székét Lynell mellé húzta. Egyből elkezdte mesélni a lánynak milyen balszerencséje volt reggel az iskolába jövet, hogy egy autó majdnem elcsapta és véletlenül majdnem egy bokorban landolt egy csapat állítólag helyes biciklis srác miatt. 

 Grace Wilson Lynell legjobb barátja. Általában vidám, hasonlóan visszahúzódó lány, aki nehezen mutatja ki a foga fehérjét. Sokkal lányosabb Lynell-nél meg hát nem is túl okos. Jószívű és lelkiismeretes bizonyos helyzetekben ám általában gonosz és kritikus személyiség. A barátságuk az emberek közös kifigurázásában rejlik és hát meg kell mondjam, valóban vicceseket tudnak mondani ha nagyon akarnak. 

   - Szerintem az a srác még neked is bejött volna!  - ecsetelte Grace. Lynell erre csak grimaszolt. 

   - Te is tudod, hogy nem érdekelnek a szexuális dolgok. A szerelem is csak egy hormonfolyamat aminek én nem érzem szükségét, szóval...

   - Na, ne már! - vágott a szavába - Azt nem mond nekem, hogy túl okostojás vagy a szerelemhez! 

 Mielőtt Lynell válaszolhatott volna megjelent a baráti kör utolsó tagja. Bár Abigail Artmenson inkább csak egy megsajnált lány volt akit Lynell-ék egy jószívű pillanatukban fogadtak be maguk mellé. Lány létére rendkívül magas és terebélyes teremtés. Habos-babos akit nem érdekel más a cuki dolgokon kívül. Viszont hihetetlenül öntelt és beképzelt. Néha már engem is az örültbe kerget azzal a hatalmas egójával. 

 Miközben a három lány belemerült a beszélgetésbe én unottan lebegtem, mint az egész terem vízzel lenne tele és én épp abban mártóznék, a diákok pedig halak lennének. Persze nem volt ott se víz, se halak. Csak koszos levegő és alávaló emberek. Hirtelenjében eszembe jutott mennyire is utálok mindent ebben az egyhangú világban. 

   - Mennyi is tizennégy a harmadikon? - kérdezte Grace. Ötletem sem volt, hogy juthatott idáig a beszélgetésük, röpke tíz perc alatt. Nők...

   - Várj! Van nálam számológép! - felelte Abigail mire Lynell gyorsan legyintett egyet.

   - Hagyd csak, Abby. Mindjárt kiszámolom - duruzsolt valamit majd elmosolyodott. - Kétezer-hétszáznegyvennégy.

   - Nem értem, hogy lehet rossz jegyed matekból - grimaszolt Grace. 

   - Utál a tanár - vont vállat Lynell. Abigail féltékenyen mérte végig. 

   - Ha ennyire okos vagy miért jársz egyáltalán suliba? - sziszegte ám próbálta a lehetőlegkedvesebb hangon. Örülten idegesített ez a kölyök. 

   - Ami azt illeti... - dadogta Lynell - hát... unatkoznék otthon. 

   - Hazug - lebegtem oda közéjük. - Egyszerűen kapaszkodsz a szociális életed egyik utolsó szilánkjába. Unalmas lenne folyton kettesbe lenni velem mi? 

 Nem utáltam Lynell-t, de nem is szerettem. Még a kedveltem is túlzás. Semleges volt számomra. Az esetlenségével, ahogyan esélytelenül próbálkozott.  Végső soron rokon lélekként gondoltam rá. 

Ő is egy különc, akárcsak én.